ÁRVERÉS
A hevenyészve felépített rabszolgapiacra belépő Agis tekintete azonnal az összegyűlt nemesek között álló fehér hajú férfira esett. A vénember csupán néhány ujjnyival volt magasabb a körötte lévőknél, de csendes, nyugodt viselkedésével kirítt környezetéből. Széles vállára csontszínű köpenyt terített, kezében pedig ott volt az az obszidiánvégű bot, aminek láttán Agisban kétség sem maradt afelől, hogy ez az a varázsló, aki az Árnyékok Terén visszaadta a tőrét.
— Mit kereshet itt, a rabszolga-árverésen? — mormolta Agis.
— Gondolom, rabszolgákat akar venni — felelte Caro kissé gúnyosan. — Elvégre mi mást csinálhat az ember az efféle rendezvényeken?
— Te akartál velem jönni, Caro! Ha csipkelődni van kedved, inkább hazaküldelek — mondta Agis.
Az ötven birtokossal és a varázslóval együtt Agis és Caro is az Elfhíd, az Elfeledett folyó kiszáradt medre fölött átívelő ősi építmény tövében állt. A legendák szerint a csodálatos híd alatt egykoron lassú, csillogó vizű folyó csordogált. A régi korok e relikviájának azonban már nem sok haszna volt, mert csupán egy keskeny, mindkét oldalán kavicshalmokkal határolt, száraz meder maradt alatta. Csak a pilléreken fehérlő ásványi só- és mészlerakódások mutatták, hogy a homok valamikor — jó húsz esztendeje, amikor Tyrben utoljára eső esett — vizet is látott.
A híd alatti területet egy rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó elf klán vette birtokába. Az elfek az egykori folyó hordalékából és a kövekből négy falat építettek, azután meghívták a nemesek egy kis csoportját a karámban rendezendő rabszolgavásárra. A megjelent előkelő hölgyek és urak dagadozó erszénye láttán a kalmárok biztosra vehették, nagy haszonra tesznek szert.
Agis a vénemberre nézett.
— Gyere, Caro — mondta, és elindult a négy fal által határolt téren. — Váltsunk szót a barátunkkal.
Az Árnyékok terén lezajlott lázadást követő napokban minden jel arra vallott, hogy a templomosok nem tudnak arról, Agis is részt vett a felfordulásban, és még Jaseelát sem fogták vallatóra. Agis akár az egész ügyet elfelejthette volna, csakhogy ez eszébe sem jutott. A félóriás megölésével átlépett egy láthatatlan, meghatározhatatlan határvonalat, és most akár tetszett neki, akár nem, a rebellisek közé tartozott.
A vén inassal a nyomában átfurakodott a tömegen. Néhány ismerőse megállította, és cseverészni hívta, ám ő — kockáztatva, hogy ezért esetleg udvariatlannak tartják majd — gyors válaszokkal megszabadult tőlük, és megállíthatatlanul haladt tovább.
Mikorra a varázsló mellé ért, két hosszúra nyúlt elf lépett a tér közepére, és udvariasan hátrébb tessékelte a reménybeli vásárlókat.
— Megint találkoztunk. — Agis a varázslóra mosolygott.
A vénember közömbös tekintettel nézett vissza rá.
— Ismerjük egymást?
Agis biztosra vette, hogy a varázsló felismerte, de belement a játékba.
— Voltál olyan kedves, és útbaigazítottál, amikor néhány nappal ezelőtt a Vörös Kankot kerestem
A vénember arca meg sem rezdült.
— Látom, túlélted a kiruccanást.
— Igen. És köszönöm — felelte a szenátor a kezét nyújtva.
— Agis vagyok, az Asticlesek családjából.
A varázsló ügyet sem vetett a bemutatkozásra. Elfordította a fejét.
— Ne adj okot rá, hogy megbánjam, amit érted tettem.
— Meglep, hogy éppen itt találkozunk — jegyezte meg Agis, nem törődve a sértő hangnemmel.
— Nem csak a nemeseknek van szükségük rabszolgákra — felelte a vénember.
— Azt hittem, a Titkos Szövetség elítéli a rabszolgatartást.
A varázsló felvonta a szemöldökét.
— Összetévesztesz valakivel — mondta, és választ sem várva utat tört magának a tömegen, faképnél hagyva Agist.
A szenátor először utána akart menni, hogy megbeszélje vele, van-e mód rá, ha együtt akar működni a Titkos Szövetséggel. Végül a helyén maradt, mert gyanította, hogy egy ilyen nyilvános helyen a vénember végig sem hallgatná a mondókáját. Arra gondolt, a varázslónak jó oka lehet arra, hogy részt vesz egy ilyen rabszolgavásáron. Ha megfigyeli, mit tesz, talán megtudhat majd valamit, aminek a segítségével később, más körülmények között a Szövetség közelébe férkőzhet.
Egy fekete hajú, sápadt elf penderült a tér közepére. Fajtársaitól eltérően nem sivatagi burnuszt, hanem finom és drága gyapjúköpenyt viselt. Felemelt kézzel kért csendet a tömegtől.
— Nemes hölgyeim és uraim! Üdvözöllek benneteket. A nevem Radurak. Nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom a messzi Balicból származó rabszolga-seregletünket...
— Hat hónapja már, hogy a törzsed ki sem mozdult Tyrből! — szólt közbe az egyik nemes.
Radurak a férfi felé emelte fövegét.
— Guthay Száguldóinak számtalan harcosa van — mondta ravaszkás vigyorral. — Néhányunk éppen most tért vissza Balicból.
Néhány nemes kételkedve fogadta a bejelentést. Radurak állítása akár igaz is lehetett volna, de mindenki tudta, pár harcos képtelen ennyi rabszolgát ilyen nagy úton végigterelni. Sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy az elfek az engedéllyel rendelkező kereskedőktől lopták a rabszolgákat. Agisnak nem tetszettek az efféle, tolvajokkal kötött üzletek, és ha nem lett volna kíváncsi a vén varázsló jelenlétének okára, azon nyomban távozik.
— Szerintem az árutok valamelyik törvényes kereskedő készletéből való! — kiáltott valaki.
— Természetesen — felelt Radurak. — A miénkből. Legnagyobb sajnálatomra a rabszolgák billogai elvesztek, amikor csapatunkat Tyrtől ötven mérföldnyire rablótámadás érte, de szavamat adom rá, hogy a ma bemutatásra kerülő példányok a törzsem tulajdonát képezik.
A kétkedő birtokosok felnevettek.
— Lássunk már hozzá! — szólt közbe egy hang. — Estére a házamban, biztonságban akarom tudni a rabszolgáimat!
Agis a beszélő felé nézett. Dyan volt az, aki ilyen sürgősen üzletet akart kötni. Agisnak valahogy nem volt kedve üdvözölni szenátortársát: azután, hogy Dyan és a másik két gyáva oly csúful cserbenhagyta őt és Jaseelát. Látni sem akarta őket.
Radurak meghajolt.
— Kérésed parancs.
A nap hátralevő részében Radurak és elfjei bemutatták az eladásra szánt koldusokat, szajhákat, nyomorékokat. Agis már az első óra után biztosra vette, a bandát az Elfpiac sikátoraiban fogdosták össze. A varázsló egyszer felemelte a kezét, és megtörölte verítékező homlokát. Agis, amikor meglátta a csontszín köpeny alatt duzzadozó erszényt, már biztos volt benne, az öreg vásárolni jött. De vajon mit akar venni?
Ahogy múlt az idő, a nemesek morgolódni kezdtek. Nem igazán volt kedvükre való a felhozatal. A rabszolgák fele olyan gyengének látszott, hogy nem jutott volna el élve a városmelléki földbirtokokra. Radurak udvariasan fogadta a tiltakozást, és folyamatosan mosolygott. A rabszolgákért így is tízszer többet kapott a rendes árnál. Némelyik kétségbeesett nemes még azokra is licitált, akiknek jártányi erejük sem volt, és úgy kellett őket becipelni a térre.
Lassan beesteledett. A téren megnyúltak az árnyak, és elérkezett az a pillanat, amikor az elfek nem vonszoltak be több rabszolgát.
— Attól tartok, kifogyott a készletünk — jelentette be Radurak.
Csalódott moraj volt a válasz. Az elfek hitvány árut kínáltak, de ezek voltak az egyetlen megszerezhető rabszolgák, mióta Tithian konfiskálása elkezdődött.
A sápadt elf szárazon elmosolyodott, és felemelte a kezét.
— Mivel szeretném megköszönni, hogy eljöttetek, utoljára felkínálok egy egészen különleges darabot.
Radurak kétszer összecsapta a tenyerét. Jelére két elf egy gyönyörű félelf lányt kísért a tér közepére. A kalmárok gondoltak az emberi fajhoz tartozó vevőikre, akik nem láttak jól a sötétben; a kezükben tartott fáklyák varázslatos, sárgás fénybe burkolták a rabszolgát. Agis úgy látta, a lány szépsége vetekszik a leggyönyörűbb nemes hölgyekével, alakja tökéletes, arca csodálatos. Hosszú, barnásvörös haja selymes hullámokban omlott a vállára, kék szeme tisztább volt, mint a legtökéletesebb drágakő. Ha Agis is azok közé tartozott volna, akik háremet tartanak otthonukban, biztosan egy ilyen nőt akar ágyasának.
Radurak pókhálóvékony, áttetsző köpenyt terített Sadira vállára, hogy az éhes férfitekintetek kapjanak valamit, de ahhoz ne eleget, hogy jóllakjanak. A lány ezt a fogást azzal próbálta egyensúlyozni, hogy sután, kissé hajlott háttal lépkedett, mintha balga lenne. Nem igazán örült, hogy Radurak áruba bocsátja. Mindent megtett annak érdekében, hogy az elfek ne keressenek rajta sokat.
Radurak volt az, aki három éjszakával korábban menedéket kínált Sadirának a király pribékjei elől. Amint a lány belépett azon a bizonyos ajtón, az elf egy fiolából valami folyadékot löttyintett az utca kövére. A levegőt abban a pillanatban csípős dögbűz töltötte meg. Nem sokkal azután, hogy Sadira mögött becsapódott az ajtó, megérkeztek a cilopok. A mérges gázt beszívó bestiák fájdalmasan felnyüszítettek. Kicsivel később iszonyatos felfordulás kerekedett: a megvadult, szaglóérzéküket vesztett dögök vak ámokfutásukban mindenkit megtámadtak, aki az útjukba került.
Radurak kihasználta a kavarodást. Átvezette Sadirát néhány termen és folyosón, s az épület túlsó oldalán nyíló ajtón át kivonszolta egy másik sikátorba. Ahogy a lány kilépett, elfek ugrottak rá, akik megkötözték és betömték a száját. Nem sokkal később Radurak megtalálta nála a varázskönyvet. Ezután megfenyegette Sadirát, ha szabadulni próbál, egyenként égeti el a lapokat, de ha rendesen viseli magát, míg eladják, visszakapja kincsét. A lány nem tehetett mást, ráállt az alkura. Nem bízhatott benne, hogy Radurak megtartja a szavát, és elhatározta, keményen megbünteti, ha becsapja.
— Ezt a karcsú szépséget én magam vásároltam Gulg rabszolgapiacán — hazudta Radurak. — Ott hallottam, hogy állítólag a nagy szári klán vezetőjének leánya...
— Uram, összetévesztesz valakivel — szólt közbe Sadira édesded hangon, és az elfre meresztette a szemét. — Én sohasem hagytam el a Tyr-völgyet!
A megjegyzésre a nemesek felnevettek, de Radurak nem találta szórakoztatónak. A lány mellé lépett, és a szájára tapasztotta a kezét.
— Ne feledkezz meg a könyvedről, te szajha! — sziszegte.
Mielőtt Sadira bármit mondhatott volna, Ktandeo felkiáltott:
— Mennyi az ára?
— Ötven arany — felelte Radurak. Az elfek általában úgy üzleteltek, hogy megjelöltek egy árat, és annak adták a rabszolgát, aki elsőként hajlandóságot mutatott a megfizetésére. Ha ez nem sikerült, azé lett az áru, aki a legtöbbet kínálta érte.
— Megveszem — mondta Ktandeo.
Sadira megkönnyebbülten felsóhajtott. Ktandeo azon az estén valószínűleg tanúja volt Radurak közbelépésének, így könnyen a nyomára bukkanhatott. Sadira azon sem lepődött meg, hogy a vénember a segítségére siet, hiszen katasztrofális lenne, ha a templomosok kezére kerülne. Azon viszont elcsodálkozott, hogy Ktandeo ilyen könnyedén elfogadta az árat; úgy tudta, az öreg nem valami tehetős.
Radurak a vénemberre mosolygott.
— Te, uram, ezek szerint sokra értékeled a minőséget.
A tömeg hökkenten felszisszent. Az ár ötször magasabb volt, mint az aznap gazdára talált legdrágább rabszolgáé. Közben már túlságosan besötétedett ahhoz, hogy Agis lássa a varázsló arcát, de biztosra vette, kizárólag a lány miatt jelent meg az árverésen.
— Én ötvenötöt adok! — kiáltott Agis.
A tömeg izgatottam felhorkant.
— Már megint beleszerettél valakibe, gazdám? — sziszegte Caro.
— Nem magamnak akarom — magyarázta Agis, és csendre intette a törpét.
— Hatvan arany — felelte a vénember sziklakemény hangon.
Radurak az egyik férfiról a másikra nézett, vállat vont, és elmosolyodott.
— Úgy tűnik, alábecsültem az árum értékét. A klánom természetesen a legjobb ajánlatot fogadja el.
Agis szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Hirtelen úgy érezte, ostobaság a vénember ellen licitálni, hiszen már így is több száz rabszolgája van, és ez a lány egyáltalán nem olyan különleges, amilyennek az elf kalmár mondja. Az is átvillant az agyán, hogy Radurak talán azért csak sötétedés után vezette elő a szépséget, hogy így leplezze el a hibáját, ami nappali fénynél azonnal szembeötlött volna.
— Te, uram, ott a jobb oldalon... Nem ígérsz rá? — kérdezte Radurak. — Ez a lány valódi szépség. Biztos vagyok benne, nem bánod meg, ha megveszed.
Az elf hangja hallatán Agis összerezzent, és rádöbbent, az előbbi gondolatok nem a saját fejében fogantak meg. Valaki az agyába plántálta őket. Az Ösvény szellemében végzett gyakorlatoknak köszönhetően rögtön megérezte, az elméjére gyakorolt hatás nem pszionikus természetű volt, hiszen akkor érezte volna, amikor a fejébe áramlanak a gondolatok.
Hirtelen megértette, mi történt. A vénember varázslatot mondott rá. Már éppen tiltakozni akart, de rájött, egy ilyen helyen, egy ilyen elf klán által tartott rabszolgavásáron nevetségesen hangzanának vádjai. Más megoldást kellett találnia.
— Hatvanöt arany! — kiáltotta, és Caróhoz hajolt. — Folytasd a licitálást — súgta. — Mindegy meddig, de ne hagyd, hogy másé legyen a lány!
— De hiszen ez csak egy...
— Tedd, amit mondtam! — parancsolta Agis. — Majd később rájössz, miért van erre szükség.
A szenátor lehunyta a szemét, és vizualizációval maga köré vont egy fáró fákból álló tömör falat. Az ágak olyan szorosan fonódtak egymásba, hogy még egy tűféreg sem tudott volna átfurakodni közöttük. Az élő torlasz egyre magasabb lett, teteje árkádként ívelt Agis feje fölött, megvédve őt az oldalról és a felülről érkező támadásoktól. Ezután elképzelte, hogy a fák gyökerei alányúlnak, beléje kapaszkodnak, és az energiái központjából szívnak erőt maguknak. A védelmi vonal erős volt, de nem átjárhatatlan. Agis tudta, az Ösvény bármelyik mestere könnyen áttörné, ám a varázslónak igencsak meg kell szenvednie, ha keresztül akar juttatni rajta valami mágiát.
Miután elméjét levédte, Agis nekilátott a támadásnak. Az Ösvény módszereit még egyetlenegyszer sem használta arra, hogy megnyerjen egy licitálást, de ha a vénember a mágiához folyamodott, a cél érdekében neki is joga volt latba vetni képességeit.
A szenátor kinyitotta a szemét, és körülnézett az udvaron. Már túl sötét volt ahhoz, hogy lássa a varázsló arcát, de elméjében megalkotta a barna szemek képét. Minden mást kizárt tudatából, csak ez a szempár maradt benne. Összegyűjtötte pszionikus erejét, és egy fizikai hírnököt teremtett, amit egy bagoly mintájára formázott meg. A tollakat ugyanolyan barnára színezte, mint a varázsló szeme.
Ellenfele irányába röpítette a madarat. Ahogy közeledett célpontja felé, a bagoly barna tollai belevesztek a vénember szemének íriszébe, és átjutott oda, ami azon túl volt.
Agis elméjének egyetlen apró szilánkja együtt repült a bagollyal. Amikor behatolt a varázsló tudatába, úgy elcsodálkozott, hogy megtántorodott. A vénember kimért magatartása, goromba viselkedése alapján arra számított, elméje olyan viharos, rideg és veszedelmes hely lesz, mint az Athas sivatagai. Azt várta, hogy a tudatégből a düh tüzes villámai fognak lecsapni, a levegőben a harag jeges sugarai cikáznak majd, ám egészen mást talált. A vénember elméje leginkább egy oázisra hasonlított. A békés hely tavacskájában víz kéklett, határában a szelet felfogó magas fák sorakoztak. Agis úgy meglepődött ezen, hogy habozott, mielőtt beküldte baglyát, vegye át az irányítást.
A vénember azonnal felfedezte, hogy támadás érte a tudatát. Hirtelen vagy ezer fehér gébics bukkant ki a fák mögül, s mind Agis baglya felé száguldott. A kicsiny madarak figyelmeztetően süvöltöttek. A szenátor behúzta madara szárnyát, és az lefelé zuhant, de a gébicsek rátámadtak, és megtépték a bagoly farktollait, szúró csőrükkel a szemét fenyegették.
Agis megpróbálta átalakítani hírnökét valami kevésbé lomha és erősebb lénnyé. A gébicsek az átalakulás közben sem hagytak fel a támadással. Egy csőr villant Agis szeme elé, az oázis tavára tollak hullottak, és...
A nemes újra a sűrűsödő sötétségbe burkolózó udvaron állt, onnan figyelte ellenfelét.
Zihált; a csata és a bagoly elvesztése hatalmas mennyiségű erőt szívott ki belőle. Nem volt biztos benne, hogy újra képes lesz behatolni a varázsló elméjébe, de még rengeteg energiája maradt, és az Ösvénynek még számtalan olyan eszköze létezett, amivel elérhette célját. Úgy döntött, kiválasztja ezek közül a legmegfelelőbbet, és újra próbálkozik.
— Hol tartunk, Caro? — kérdezte.
— Hetvenegy aranynál.
Az udvar túlsó végén felcsendült a vénember komor hangja.
— Hetvenöt!
— Nyolcvan! — kiáltott Agis gondolkodás nélkül.
Óriási zsivaj támadt. Nyolcvan aranyért már egy mul gladiátort lehetett venni!
A másik oldalról nem érkezett válasz. A rabszolgalány jéghideg szemmel Agisra pillantott, majd a vénemberre lesett.
— Befejeztétek a licitálást? — kérdezte Radurak, s közben ő is az öregre sandított.
— Visszavonom az ajánlatomat.
Agis meghökkent. A hang egészen közelről hallatszott. Talán Caro szólt? Lenézett, s a lába előtt felfedezte a homokból megformázódó ajkakat. Állnak, arcnak nyoma sem volt, csak egy szájat látott.
Az ajkak szétnyíltak, és elismételték ez előbbi szavakat:
— Visszavonom az ajánlatomat.
Radurak csalódottan ráncolta a homlokát.
— Jól hallottam? — kérdezte Agistól.
A szenátor keményen a homokszájra taposott, és megrázta a fejét. A száj újra szólni próbált, de csak érthetetlen mormogás böffent elő belőle. Amikor biztos volt benne, hogy a varázsló mágikus ajkai nem fognak szétnyílni, Agis felkiáltott.
— Azt mondtam: nyolcvanöt arany!
— Merész húzás. — Radurak megkönnyebbülten mosolygott. Az öregre nézett. — Tartod, uram?
A szenátor közben felkészült rá, hogy viszonozza a varázsló támadását. Az Ösvény segítségével láthatatlan alagutat épített, aminek vége ellenfele szájához tapadt. Amikor a vénember megszólalt, Agis az alagútba lehelte a szavakat, amiket hallani akart.
— Nincs ennyim. — A hang a varázslóé volt, a szavak Agistól származtak. A szenátor büszkén nyugtázta, hogy még a csalódottságot is sikerült beleszőnie a hangsúlyba.
— Milyen kár! — mormogta Radurak együttérzően. Intett Agisnak, lépjen közelebb.
A vénember tiltakozni próbált, de Agis újra a szájára erőltette a saját szavait.
— Ha esetleg hitelt kapnék...
A híd alatt állók egy emberként nevettek fel. A varázsló megsemmisítő pillantást vetett Agisra, aki azonban ezzel mit sem törődve előrébb lépett, és leoldotta erszényét. Miközben kibogozta a csomót, az erőfeszítéstől megremegtek az ujjai. A varázslóval vívott harc minden energiáját felemésztette.
A rabszolgalány haragosan nézett rá. Elmormogott valamit, majd felemelte a kezét, és egy intéssel visszaparancsolta Agist a helyére.
— Soha nem leszek a tiéd, te mekillot fattya!
Agis lába beleakadt egy láthatatlan kötélbe. Megtántorodott, és arccal előre a homokba dőlt. Mielőtt a földre zuhant, szerencsére még sikerült maga alá rántania arannyal degeszre tömött erszényét.
Néhány nemesember gúnyos-tréfásan azt javallotta, ha hazaér, szedje össze minden erejét, és csak azután nyúljon hozzá új szerzeményéhez. A szenátor nem sértődött meg, nevetve feltápászkodott a földről.
— Találtam még néhány aranyat, Radurak! — kiáltott a varázsló. — Kilencven aranyra emelem az ajánlatomat. — Agisra nézett, és intett, tűnjön el a színről.
Agis felállt.
— Kilencvenöt!
Ettől az összegtől már Raduraknak is elállt a lélegzete. A homlokát ráncolva nézett Agisra.
— Láttad már a Ral és a Guthay páros táncát?
— Miről beszélsz? — kérdezte a szenátor.
Az elf dühösen felhorkant:
— Jobban tennéd, ha kézre állnál, és átsétálnál Gulgba!
Agis rádöbbent, a varázsló újabb trükkel próbálkozik. Valamilyen úton-módon úgy intézte, hogy az elf szavai, mire a füléhez érnek, értelmetlen ostobasággá váljanak. Radurak arckifejezéséből ítélve a mágia mindkét irányban kifejtette hatását.
Az elf visszaküldte Agist a helyére, és magához intette a varázslót. Amikor a szenátor nem engedelmeskedett tüstént, két magas elf lépett mellé, hogy rákényszerítse a klánvezér akaratát. Agis megértette, hiába vitatkozna, szavakkal úgysem érne el semmit. Talán ha harcolna...
Megvonta a vállát, és kelletlenül visszaoldalgott Caro mellé. A vénember közben előrecsoszogott.
Amikor a varázsló a fáklyák fénykörébe ért, Agis tekintete újra megakadt az övén függő jókora erszényen. Agyába villant egy utolsó, kétségbeesett ötlet. Kezét a köpenye alá dugta, és elképzelte, hogy a keze eltűnik a karja végéről. Az Ösvény erőitől kért segítséget, hogy gondolata valóra váljon. Éles fájdalom metszette körbe a csuklóját. Nem érezte az ujjait, a kezét.
A vénember megállt Radurak előtt, és az erszényéért nyúlt. Agis, csonka karját a köpenye alatt tartva, leválasztott kezével az öreg aranyai után kapott. Újra megidézte az Ösvény energiáit, és elképzelte, hogy a keze megjelenik a varázsló dereka mellett, ujjai ráfonódnak az erszényre.
Hirtelen a markában érezte az erszény súlyát. Olyan volt, mintha keze a karjához csatlakozna, csak éppen jó néhány lépésnyi zsibbadtság volt a kéz és a csuklócsonk között.
A varázsló kioldotta erszénye zsinórját. Agis megrántotta a bőrtasakot, és közben visszarendelte magához a kezét a csuklótól távolra juttató pszionikus energiát. Amikor érezte, hogy karja, keze újra ép, lenézett a markában tartott, arannyal tömött erszényre.
A varázsló, amikor észrevette, hogy az oldaláról eltűnt az erszény, sarkon fordult, és Agisra mutatva felkiáltott:
— Rájössz majd, a fekete kútból merített víz a legjobb ízű!
Agis vállat vont az értelmetlen zagyvaság hallatán. Az öreg erszényét a köpenye alatt tartva Radurakra nézett. Mielőtt az elf bármit mondhatott volna, a varázsló újra vádló szavakat ordított felé.
Amikor a vénember egy pillanatra elfordult, Agis kihasználta az alkalmat, és a lopott erszényt a mellette álló Caro kezébe nyomta.
Természetesen nem értette a varázsló szavait, de arra számított, az elfek legendás mohósága majd az ő szekerét tolja előrébb. Mivel a vénember kezében nem volt egyetlen tallér sem, a szenátor remélte, Radurak rövid úton elzavarja a rabszolgalány közeléből.
Számítása beigazolódott. Az elf klánvezér csak egy vállrándítással felelt a varázsló panaszaira, és magához intette Agist.
— Hozd ide nekem kedvenc kecskéd tüdejét és veséjét!
A szenátor nem próbált válaszolni. Az elf elé sétált, és miközben a többi nemes kiterelte a frissen vásárolt rabszolgákat az udvarról, a markába számolta a kilencvenöt aranyat. Radurak ezután intett segítőinek, hozzák előrébb a leányt.
— Vidd fel ezt a nőt a legközelebbi hegy csúcsára. A holdfény jót fog tenni a bőrének — mondta, és Agis felé nyújtotta Sadira kezét.
A félelf csalódott pillantást vetett a varázslóra. A vénember dühösen Agisra meresztette a szemét, majd a lányra nézett.
— A fáró ültetvényre tágas ablakok nyílnak... — mondta.— Egyelőre biztonságban leszel mellette.
Agis megkönnyebbülten felsóhajtott: a vénember második mondatának végre volt értelme. A jelek szerint a varázslat hatása megszűnt, és újra normális módon beszélt s hallott. Az öreghez lépett.
— Mielőtt elmész...
A varázsló keményen a szenátor mellébe bökött hosszú botjával.
— A válaszom: nem! — vicsorogta. Megfordult, és kiviharzott az udvarról.
Agis magához intette a lopott erszényt szorongató törpe inast, és az öreg után eredt.
— Legalább hallgass meg!
Az új rabszolgája állta el az útját.
— Sadira a nevem — mondta.
Agis megpróbálta kikerülni a lányt, de az újra feltartotta, és égkék szemét kimeresztve, határozottan kijelentette:
— Tudom, miért vettél meg, de biztosíthatlak, kidobott pénz volt, amit értem fizettél!